Ötvenezer test, ötvenezer lélek, ötvenezer élet. A Föld 2 űrhajó egy kisvárosnyi emberrel a fedélzetén a térugrás helyszíne felé tartott. Az ionhajtóművek erőfeszítés nélkül gyorsították fel a környezetéhez képest porszemnyi monstrumot a harmadik kozmikus sebesség fölé, mely ahhoz kellett, hogy a hajó megszökhessen a Naprendszer gravitációjának fogságából. A központi számítógép szétküldte az adatot, amikor az esemény bekövetkezett.

A parancsnoki hídon csend és nyugalom. A főnavigátor rádión értesítette a másodtisztet a történelmi pillanatról, aki azonnal a kapitány székéhez lépett, és ünnepélyesen jelentett. A két tapasztalt űrtengeri medve mosolyogva rázott kezet.

Norman Samuel Trickey, az ismert diplomata és festőművész, tágas kabinja ablakánál üldögélt egy összecsukható kempingszéken, és elégedetten mosolyogva szemügyre vette művét. Észrevett egy hibát a festményen, mely rajta kívül egyetlen élő embernek sem tűnt volna fel, és egy alig fél centiméteres ecsetmozdulattal kijavította.

– Tökéletes – jegyezte meg halkan. Az ecsetet az asztalkán álló vizes poharak egyikébe dobta.

Kinyitotta az erre a pillanatra tartogatott, méregdrága Clos du Mesnil pezsgőt, és kétujjnyit töltött a kék kristálypohárba. Elnézte a festményt, majd az ablakon túl ragyogó Tejút havasnak látszó sávja felé fordult, mely modellje volt az elmúlt három napon. A pohárral a kezében odaintett, megköszönte a látványt, majd felhajtotta a gyöngyöző nedűt, csupán egyetlen kortyot hagyott meg belőle. Ez utolsó cseppet áldozatként a földre öntötte.

Norman gondosan kezet mosott. Felöltötte a kikészített sötét öltönyt, a hófehér inggel, a fehér-rózsaszín sávos selyemnyakkendővel, és egy igazi nyomdában készített könyvvel a kezében, elhagyta lakosztályát.

Végigsétált a többnyire francia kereskedők által lakott Rue de Amélie Puolain barátságosan kanyargó utcácskáin, és a hangulatos Red Rose Village-tér egyik kávéházának teraszán foglalt helyett. Gyakorta járt erre. Szerette a környéket, szerette az italokat és a fínom, könnyű ételeket, amiket itt szolgáltak fel. Az űrhajón igyekeztek földi hangulatot teremteni, ahol csak lehetett, és ez kevés helyen sikerült olyan jól, mint a francianegyedben.

– Jó estét, uram! – lejtett hozzá az egyik pincérnő.

– Örülök, hogy látom, Marie! – mosolyodott el Norman a teltkarcsú, húszas évei elején járó lány láttán.

- Hogy s mint telnek a napok?

– Felénk minden rendben! – nevetett a lány – Elkészült a nagy mű?

– Természetesen!

– Örülök! Mikor kerül a múzeumba?

– Még huszanhat órát száradnia kell, adott hőmérséklet és páratartalom mellett. Utána bárki megnézheti – felelte a művész.

– Az elsők között leszek! – ígérte a pincérnő – Mit hozhatok?

– Három langymeleg croissant kérek, szamócadzsemet, egy pohárka szénsavmentes ásványvizet és egy bögrében tejet. Köszönöm szépen!

– Máris! – biccentett Marie és elsietett.

Norman kezébe vette a magával hozott könyvet és kinyitotta. Az űrhajón található kevés számú, igazi nyomdatermék egyike volt ez a könyv, valóságos műkincs. Egy Fulcanelli nevű alkimista írta a katedrálisok titkairól.

Marie meghozta a késői reggelit. Norman élvezettel falatozni kezdett, közben olvasta az idős alkímista sorait. Minden érdekelte, bármit be tudott építeni a művészetébe, ám dipmoláciai tárgyalásai során is hasznát vette legendás műveltségének.

A parancsnoki hídon a kapitány magához intette a főnavigátort, és jelentést kért az ütemterv követésének pontosságáról. Minden terv szerint haladt. Hét hónap még, és elérik a térugrás koordinátáit; maga az ugrás néhány óra, mindennel együtt; majd a kijelölt terület megközelítése következik, amely újabb három hónapot vesz igénybe. Egyetlen év sem áll előttük, és hét fényév távolságban lesznek szeretett szülőbolygójuktól, a Földtől, hogy soha többé ne lássák viszont.

A kapitány, mint mindig, most is elrejtette érzéseit. Kockázatos vállalkozásnak tartotta az utat. Értette fontosságát és mérföldkő-jellegét, értette, hogy új korszak köszönt be az emberiség történelmébe, de… Ott lappangott a mélyben egy kis de.

Információik szerint huszonegy idegen faj képviselői várják őket. Elég egy rossz szó, egy félreérthető mozdulat és elszabadul a pokol.

A pokol…

Micsoda szó!, gondolta a kapitány. Legalábbis annak fényében, hogy nemrég kiderült, hogy nincs Isten.